09. 08. 26
elvonulok a pusztába,
sakál ha üvölt, majd hallgatom.
kócos dűnék közt lefekszem,
skorpió ha jön, hagyom,
bújjon keblemen.
nem mar.
melegszik.
virágzó hajnali dér csipkét
terít az arcomra,
majd olvad a nappal.
enni nem kapok, inni nem kapok.
várom hogy változzon
éhem, szomjam valódivá.
nem csak illúziós,
falánk akarattá.
az élet svédasztal is lehet akár…
befalni mindent…
haszontalan, megfekszi gyomrom,
és nem jut másnak élelem.
hát kócos homokdűnék közt
lefekszem, és várom, hogy

08.27.
jöjjön az igaz, a bölcs…
és szívem szorul…
és lelkem üvölt…
ez a puszta olyan…
üres…
de meg kell töltenem…
magammal.
még öklömnyi vagyok, pici,
csak könnyeim akkorák
mint a világ…
aki lát, azt hiszi halott vagyok…
pedig dehogy!
csak… várok…
a puszta-föld kell legyen
boldogságom tere.
élnem kell vele…
nem felhőkben élni, mert lepottyanok…
hát fekszem fázva, fekszem fájva…
fogam közt roszog a homok…
kínomban ugyanis
bele-beleharapok…
de fekszem és várom,
hogy…
08.28.
…várom hogy a bölcs bennem…
De a tököm fekszik tovább
a kurva homokon itt
a pusztában,
ahol sakál üvölt, én meg félek,
a skorpió böki a bimbóm,
a pára csipkéje műszál és szúr.
Éhes már nem vagyok,
szomjam is tudom, hogyan kell
nem túlzásba vinni,
és a puszta télleg üres!
Egyedül vagyok,
és nem jó itt nekem.
Bőg a fene már, bőgtem eleget
— semmiért.
És kinyílottam mint ököl,
64 kiló színtiszta hússal,
zsírral, izommal, csonttal.
Élek… itt a földön,
de nem akarom a pusztát.
Hiszen az ágyam puha,
ott nem bök semmi (de majd fog),
és harapjon homokba, aki van
olyan hülye, mint én.

De… nem volt hiába.
A bölcs…