Mindig a szerelmet fogtam karon.
Nem kellett sohasem a pompa.
Szórtak elém igazgyöngyöt,
hamis vagyonért le nem hajoltam.
Csak a szerelmet akartam,
az akácvirágos szerelmet.
Kaphattam volna hintót lovastól,
hogy talpam ne érjen a földre.
De én élveztem hogy lábujjam
közt cirógat az út pora.
Szomjamat olthattam volna nektárral,
de többet ért a patak édese.
Palota lehetett volna, hol lakom,
de én susogó fűben jobban álmodom.
Szerelem, rongyos szerelem… mégis… mégis…
Mentem, rohantam utána,
akár a pokolba is.
Nem kaptam ingyen.
Magammal fizettem.
És Istenem!
De jó így – szegényen
és mégis boldogan.
Mindig akácvirágos
szerelemben akartam…
