Lassan negyven leszek.
Tétovázva lassítok.
Állok saját sorsomon.
Visszanézek.
Nézem múltam,
az első kanyarig látom is.
Mögötte az út eltűnik
mert a törésvonal éles.
Szárnyat bontok.
Felrepülök.
Szemem a mélyre fordítom.
40-es szélességi kör,
40-es hosszúsági fok…
Könnyek, mosolyok.
Öröm és mocsok
tarkítja térképem
domborzatát.
Színek.
Fények, árnyak.
Mélység, magasság.
Lángoló tájak,
fagyos pusztaság.
Mind, mind én voltam, vagyok.
Sivatag, ahol
viharaim miatt a
homok nem csak az én
fogam között roszogott.
Bőven termő zsíros föld.
Ahol csak más aratott.
Útvesztők, kanyarok,
egyenes út szinte sehol.
El-eltévedtem valahol,
imitt-amott.
Vonzottak a rögös utak,
az átláthatatlan dzsungelek,
a magas, hófödte hegyek,
hol legtisztább a lélek…
A mélység,
ahol nem tudod
hol a lent, hol a fent,
hol a kint, és hol a bent…
Fehér foltok nincsenek
térképemen.
Felfedeztem az életem:
40-es szélességi kör,
40-es hosszúsági fok.
Mind, de mind én voltam.
Könnyek, mosolyok,
öröm és mocsok.
Színek.
Fények, árnyak.
Mélység és magasság.
Lángoló tájak,
fagyos pusztaság.
Lassan leszállok.
Szárnyam becsukom.
Szemem előre néz.
A horizont előttem
akár a tenger felszíne
ha megáll a föld
– tükörsima.
EZ már az én utam.
Mert rögtön negyven leszek.
És többé el,
nem tévedhetek…