Holló száll éjjel.
Nagyudvarú hold világítja be a színteret.
Nézd, szinte giccses, ahogyan keletről
lassan felhő úszik be a képbe,
meg két csillag pislog messze
a végtelenbe,
de hagyd,
hadd ragadjon el mesém!
Szóval, holló.
Fekete teste elnyúlt tömb,
tömör súly.
Néha egyet-egyet rebben a szárny,
a kékes toll ragyog.
Nézik a csillagok.
Sápadnak…
(“Tartsd, ha mondom, ne engedd,
az Esthajnalcsillag lóg a kötélvégeden!
Ha izzad a tenyered,
tekerd boka köré pluszban!”)
Szóval, holló…
A csőr az éles kanyarban
szétmállott csillagokból szikrákat csihol.
Íve aranyösvénnyé válva mutatja
az angyalok égi útját.
Nyílik egy ajtó.
(“Próba, a szentségit, PRÓBA!
CSUKD KI A VILÁGOT!”
Te meg ne bambulj,
tartsd egyenesebben azt a csillagot!”)
Holló…
Fekete gombszeme vak,
és hangszála sem volt soha.
Nem volt egy hang sem, hogy KÁR,
és nem látja azt sem soha,
honnan vezet az út fel, oda,
ahol segédek tartják
a holdat,
a csillagokat,
de magától világít a berendezés,
és a holló sem díszlet csupán.
Az ajtón kívül egér szalad,
az elefánt vastag könyvekre kap.
Világok dőlhetnek össze egy ajtónyitásra.