Holló száll éjjel.
Nagyudvarú hold világítja be a színteret.
Nézd, szinte giccses, ahogyan keletről
lassan felhő úszik be a képbe,
meg két csillag pislog messze
a végtelenbe,
de hagyd,
hadd ragadjon el mesém!

Szóval, holló.
Fekete teste elnyúlt tömb,
tömör súly.
Néha egyet-egyet rebben a szárny,
a kékes toll ragyog.

Nézik a csillagok.
Sápadnak…

(“Tartsd, ha mondom, ne engedd,
az Esthajnalcsillag lóg a kötélvégeden!
Ha izzad a tenyered,
tekerd boka köré pluszban!”)

Szóval, holló…
A csőr az éles kanyarban
szétmállott csillagokból szikrákat csihol.
Íve aranyösvénnyé válva mutatja
az angyalok égi útját.

Nyílik egy ajtó.

(“Próba, a szentségit, PRÓBA!
CSUKD KI A VILÁGOT!”
Te meg ne bambulj,
tartsd egyenesebben azt a csillagot!”)

Holló…
Fekete gombszeme vak,
és hangszála sem volt soha.
Nem volt KÁR,
és nem látja azt sem soha,
honnan vezet az út fel, oda,
ahol segédek tartják
a holdat,
a csillagokat,
de magától világít a berendezés,
és a holló sem díszlet csupán.

(Az ajtón kívül egér szalad,
és elefánt vastag könyvekre kap.
Világok dőlhetnek össze egy ajtónyitásra.)