A kisutca végén futottam vele össze.
Csörömpölt, zörgött, kattogott,
még, mikor pihenni megállt is,
nyikorgott a csend.
Ismerős volt
(magamban hasonlítottam),
de kikérte magának.
(Bajusza bőszen szúrt az ég felé,
bal szemére néha kacsintott kicsit.)
– Kóbor Lovag vagyok, a-a-az igaz,
de nem A-a-az a kóbor lovag.
Szabadkoztam:
– E-e-elnézést, megtévesztett
a páncél és fején az a törött sisak,
és félrevitt a-a-az Ön ábrázatja i-i-is.
A töprengő, remegő járása,
é-é-és a borosta az állcsúcsán
nemkülönben.
Különben, tudja meg…
a-a-atyámat keresem minden
vad vitézben,
kósza bolondokban,
a-a-a rongyos léhűtőkben,
rozsdás vértek belsejében.
– Kisasszony!
A-a-az Ö-ö-ön édesatyja
szíves örömest lennék,
de e-e-ennyi.
E-e-engedjem kérem,
utamra menni.
Dulcineám epedve vár.
Nincsen bennem semmi
amit Ö-ö-ön keres.
Kicsit meghajoltunk
(én közben bal szemre pislogtam kicsit)
ő balra,
én jobbra el.
Mindketten kerestük tovább az Igazat.
(Szemeden ha hályog ha van,
kiböki,
sem veszed észre…)