A múltkor egész éjjel kincset kerestünk
valami kihalt istállóban.
Az ablakokon sokévtizedes portapasz,
pókháló – függöny – félhomály
és a döngölt földbe
lassan nyomuló ásó hangja
adta meg a hangulatot.
A Tilos és Tabu
nyomott vállon,
a Félsz préselte a bélsárt bennünk,
a Remény mozgatta az izmokat.
Apró, kis ugrásokkal
pöfögött a ki-,
óvatosan sivítva
szökkent a belégzés.
A Készenlét feszítette
nyílpuskára gerincünk idegeit – húrként…
Sírt bontottunk.
A koporsóban rejlett a kincs
az évszázados csontok között.
BUMM – tompa döndülés,
és a korhadt fa hasadt szilánkja
szakadt többfelé.
A nyughely feltárta belsejét.
Bőr- haj, ruhafoszlányok
lebbentek,
pedig semmi szél…
A koponya állkapcsa
összezárva.
A bordákon keresztben alkarcsont,
a másik a porhüvely mellett hevert.
Kint hangok.
Nyikorgott a nagy faajtó
amikor kinéztem.
Kislány futott a kerítés előtt,
jobbra pedig otthonkák lógtak
egy szárítókötélen.
“Siess!”
Suttogtam vissza a hodályba.
“Temessünk!
Kincsnek semmi nyoma,
melléfogás volt a kihantolás.”
Így jártunk álmomban Kedves, meg én.
Többet nem lesz vacsorára
krémes sütemény,
mert rémes, hogy az ember agya
micsoda zagyva – dőre
egyvelegbe keveri össze
az életünk.