Hajnal van, csend.
Az unatkozó kutya is elhallgatott.
Kinyújtom kezem a sötétben,
ködbe markolok.
Szorítom a pillanatot:
már enyém – örökre.
Kis fénykörökre bomlik az ég,
meggyújtja könnyeim.
A pára lassan elgomolyog.
Isten szelíden mosolyog
a szembediófa egy vastag ágán.
Megyek, főzöm a kávét. Ébresztelek.
Árván a napfelkelte, a köd
és még isten is csak puszta díszletek.
Főszereplő nélkül mit sem ér…