A Keszthelyi hegység szappanos fényben úszott
(pedig semmi nincs olyan tiszta, mint az erdők),
lábánál (mint kenguru erszényben) bújt Falu.
Tőle balra az ég alámerült a Balatonba,
lúgos palástja lágy lankákra hullott.
A tanuhegyek erőtlen púpjai voltak a térnek,
a tejes ködben összefolytak, összeértek.
Tövükben elmosódtak a szürke tarlók.
Ültem ott.
Ültem a Kis Kő ormán; körbenéztem.
A Lesencék meztelen völgye alattam,
színes ruháját rádobta a fűre,
fára, bokorra terítette fátylát.
Ó, az a vörös-sárga-barna aranypompa,
hogy ragyogott… 
hogy ragyogott!
Tomaj jámboran ringott szemben
(csípőjén otthonom: aprócska folt,
de látni véltem a konyhaablakot,
ahonnan már annyiszor lestem ide),
Istvánd szőlőhegyén a kápolna sárgája villogott.
A szőlőtőkék, gyümölcsfák, kaszálók
színtengere szelíden hátára vett
és ringatott.
Csuktam a szemem
(valami őrült muslinca beleszállt:
könnybe lábadt),
így is láttam mindent.
Bal karom felett a Nagy Kő-orra benn,
odébb a fák között.
Előtte magas villanyvezetékek húrja
ring, ha nyár van, peng a télben.
Hátam mögött a facsoporton lódarázs-család zsong
(még zsibong a könnyű őszben)
és az angyalok körbeülnek engem.
Itt a Kis Kő-orrán hazatértem.
Itt teríts rám majd szemfedőt
könnyű szélben, könnyű széllel,
hadd szálljon hamvam körbe-körbe.
Örökre ezt körképet lássam
akár pokolba, akár mennybe…
Ezt a képet!