fekszünk – olvasunk,
aztán egyszerre tesszük le a könyvet
(mintha egy lenne a tudatunk: egyhúronpendülés),
éppen csak egymásra nézünk, semmi meglepetés
(: annyira magától értetődő a húronpendülés),
egymásba bújunk a turkálós paplan alatt
ami vékonyka, eltakarózott, de még sosem fáztam alatta veled,
felhúzom a pizsipólom és a tied is
hogy érezzelek szőröstől-bőröstől
a mellkasomon, a mellem hegyén, a hasamon, a lábamon, amit körbesatuzom a derekadon,
az álladat befúrom a vállgödrömbe; szagolgatom a halántékodat
(most is összeszalad a számban a nyál:
valami zamatos illat árad mindig, még a vízleverő kánikula után is
– a gyerekeim kobakbőr-illata kábított el így, amikor kicsik voltak,
csak szagoltam és szagoltam és…),
nem mozdulunk; az egyhúr pendül, rezeg,
nem mozdulunk.
lassan este lesz,
és a Nap nekivágódik a hegygerincnek.