A döngöltpadlójú kamra kisablakán csak késő délután lesett be nap.
Ráfényezett a stelázsin a befőttre, a szakajtóban kuporgó tyúkmocskos tojásra.
Rubinná varázsolta a paradicsomlevet, a savanyúságot smaragddá tündökölte.
Pillantása végigaraszolt a hupás, hófehérre meszelt falon,
amin itt-ott csokorban folyt a barna padlásbeázás, aztán elégedetten aludni tért.
A fal tövében párás homok-veremben szunnyadtak a répák, gyökerek,
a téglákra tett pallón almasereg állt őrt a surranó egérsereg felett.
A hordóban bors, káposzta meg birs – szelve, rajta deszkakirakó
(méretre, formára fűrészelve a passzolás miatt) és
óóóriási, nehéz, fekete kő, amit a mama simán elbírt,
amikor egy rongydarabbal lemosta a büdös, fehér nyálkát a tetejéről.
A bödönben a tohonya zsír szürkén és kásásan feküdt,
és vöröshagyma-copfok lógtak a padlásgrádics előtt – fáradt szoknyákból tépték szalagját.
A konyhakredenc zöldellt, izzottak a rózsák a sparhelten,
csobbant a vödörben a víz, ahogyan a bádogbögrével belemertünk
– csodakert, ha nagy volt a hó…
A szoba sárgára vakszolt cementje mindig izzadt: nehéz volt tartania az évek alatt gyűjtött terhet.
A szalmazsák keménye tört, a széna bökött és a hajamban pimaszul matatott a cihából kibújt tollvég.
Az ágyak fejrésze felett lógtak (nagy szeggel akasztva) szelídjézus és szelídmária.
Bármerre mentem, utánam néztek; nem lehettem rossz,
mert éjjel meghúzták volna a fülemet, vagy még szörnyűbb is lehetett volna…
A naaagy szekrény egy áruló volt, vigyázni kellett vele:
nyikorgott, sikított, ha savanyúcukrot akartam csenni a rózsaszín trikók és óriásbugyogók alól.
A muskátlik nagyja elfagyott a két ablak közt telente,
még a subákon is megdermedt a szőr egy-egy nagyobb fagy után.
A budi messze volt a háztól, és vödörbe csorgott a szapora éjjelente – bizony.
(Csinos, fehér falát kisgyerekként, titokban, egyszer kézzel kimeszeltem – leégett a bőröm…)
A kertben hátul végtelenvirágok és végtelenvetemények sorakoztak és nem volt ott gaz, egy sem!
A mama sánta lábbal, minden nap többször is szemlét tartott tavasztól őszig,
mennyit nőtt a borsó, a répa, kiegyelte a beste kaprot, ha túlburjánzott a babon.
A hagyma és a krumpli volt a szemefénye, meg az eprek: ha mentem, zsíros köténybe szedte,
a kerti csapnál lemosta és roszogó kristálycukrot hintett.
Ha az eper leérett, szódabikarbónás limonádét kaptam vagy diánás kockacukrot
– hűvös lett a legnagyobb nyárban is tőle a nyelv.
Még megvan a sümegi malom, ebben az utcában állt a ház.
Ősszel nem messze tőle jártam – de visszatartott hogy nem találom…
Az emlékek és az idő – könyörtelen.
Az alsó-templom mellett elsietve egy zuhanó gesztenye sértésétől vért könnyezem.