45 éves lettem – ez tény.10390156_693107344058842_7229324714819461407_n
Életem bőventúlfelén
bizony, történnek fordulatok:
olyankor levegő után kapok.
Sokáig nem tart a „csoda”,
különben odaégne a vacsora…
(Lehetne ez éppen kínrím, de nem!
Fontos és pontos. Mondhatni: intelem.
Ragozzam? Nem. Döntsd el magad…)

Lehettem volna ez, vagy az.
Mi vagyok? Mi lettem…
Ki vagyok? Ki lettem…
Ülve pl. egy padon, mellettem önmagammal
(átfogva egymás vállát)
hallgatok és figyelek –
egyre jobban.
A nyakbanlógó tarsolyban só, kis liszt és kovász is akad.
És langyos meleg,
ha kell, az ölben.
Ha kell: kebelben.
Ha kell: az agyban.
Számít az, hol? Dehogy…
A lényeg: sül-e kenyér…
Adok enni.
Agynak, kebelnek, gyomornak – adjak!
Mert az éhségnél nincsen rosszabb.
Az éhségnél nincsen rosszabb…
Az élet így 45 felé érdekes és elgondolkodtató…

Vajon a tenger meddig marad mély és kék?
Vajon a vér pont olyan piros… meddig lesz piros?
A lüktetések nedves csókja meddig édes?
A kenyérhez meddig marad a padka langyos?
Meddig ad ételt az öl, a kebel, az agy?
Egyre tisztábban látom: az élet…
az élet gyors,
akár a kovász szaladása,
vagy, mint a vihar,
mikor szerelmese, a víz felé rohan
hogy beléhatoljon és égig csigázza hullámait,
rongyosra tépve a képletet: H…2…O…
– így cincálja szét…
De nem érdekel! Nem, dehogy!
Én maradok, aki vagyok
(a folytonváltozó) sőt!
Lassan megtanulom,
a felelősség az életnek nevezett izével a vállamon hülyeség,
mert életem bőventúlfelén
mire fel félnék?
Ugyan…
(Ugyan, dehogy számít…)