Ballada a senki fiáról
(Villon)
Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve –
megáldva és leköpve mindenütt.
Utóirat 1
(DAZ)
De lásd!
Elporladt húsomból majd virág fakad,
ha a nyüvek elhagyják testemet.
Büszke törzsű tölgyek állnak sorfalat,
ha pokolból szökve odamegyek.
Kalapom kék ég és köd lesz a lelkem,
de táncra kél az összes falevél
ha lelkemből szakadt hangom eresztem.
Céda, pőre angyal kísér, zenél.
Felettünk rossz csillag sanda fénye süt.
Éltemben vesztes és senki voltam,
mégis, örökre ott leszek mindenütt
mert minden világot birtokoltam.
Utóirat 2:
(DAZ)
De lásd!
Rothadó testemből majd virág fakad
mikor a nyüvek kiszívták már minden nedvemet.
Büszke, erős tölgyek körbeállnak
és nevemet áldják,
ha céda angyalokkal ölelkezve
arra tévedek.
Kalapom a kék ég,
köd lesz csak a testem.
Susogó hangomat kieresztem:
táncra kél az összes falevél.
Makkok hullnak,
csírázik a holnap, hisz’
dús humusszal
– testemmel – trágyáztam a földet.
Felettem egy rossz csillag sanda fénye süt,
éltemben megáldtak, leköptek,
senki voltam.
Most mégis, mégis, örökre ott leszek mindenütt.