Pár kavics kocog már csak
a tarisznya alján,
a hamuban sült is elfogyott.
A magammal hozott majd’barna bor
két cseppje riszál az üvegben,
ahogyan ballagok.
Erdő.
Köröttem törzsek.
Felettem zárt kupola.
Rengeteg.
Összekusza ágak közül
rekedten susog a mély:
“Nincs veszély, gyere, nincs veszély!”
Lépek.
Tudom, hogy visszaérek.
Tenyeremben izzad a kavics.
Egyet az útra, kettőt az útra,
a harmadik koppan
(“siess, szaporán, gyorsan!”),
a negyedik szépen látszik a sorban.
…
A túloldalon mikor kiérek,
az utolsó kavics;
legyen a tiétek.
Én hazatalálok,
én hazaérek.
(Félek.
Hosszú utazásai közben
elég kövecske van-e a zsebében…
Elég-e a kavics, hogy ő is
hazataláljon, hazaérjen?)