Ha én Afrikát festhetnék
(jobb napokon), 
a távol tömött sárga lenne
meg vakító rezgő fehér
(szűköljön a szem).
És lenne benne némi
vékony, zöld sáv
itt-ott kicsi,
meg pár aranybarna petty
(kapaszkodónak),
az egész hullámzana
és a homokban nem lenne
semmi más
csak várakozás,
az örök várakozás a kék után…
A kép előterében
(nagyrészt betöltené)
fekete női sziluett
”kontrasztálna”.
Óriási, tömör fenék
ülné agyon a hátteret.
A mellek buja bája
szinte kiszökne a tenyeredbe
a vörös-sárga-barna
hacuka alól,
(dús vegetáció e stáció,
állj, kicsit pihenjünk)
de a lila szalag-szegély
megtartaná végül is.
(De kár!)
Egy óriás sárga karika
hagyna nyomot a kb. fül helyén
(hallod a dobot?).
A plafont kékre festeném,
a képet ráfeszíteném,
ez lenne az én titkos Afrikám,
így nem lenne semmiből hiány
ha hűl, ha szürkül a fény.
Alatta fekve
szétvetném minden tagom,
én: a majom.